Látnom kell: 2. fejezet

Hello!

Meghoztam a következő részt, remélem tetszik, próbálom jobbá tenni!
Véleményeket szívesen várok! :)
És remélem tetszik az új írónk is!
Menüpontok! ;) Igyekszem bővíteni őket!

zene: Guns N' Roses - Sweet Child O' Mine
Jó olvasást! :)

By: Annabeth98

Az utcán sétáltam, egyik követ rugdostam a másik után. Hogy is mondjam? Eléggé le voltam törve... valahogy bármerre jártam, se tudtam meg semmit se. Zavart az egész... Olyannyira elveszettnek éreztem magam, eddig mindig mellettem volt a menyasszonyom, de most már ő se.
Besétáltam egy újabb könyvtárba, hátha találok bármit is. Főképp ezt szoktam csinálni esténként. Beugrok egy könyvtárba, néha még ott is alszok, fel se tűnik az embereknek. Nap közben pedig járom a kocsmákat és szállókat, hátha van róluk hír. Kérdezősködök amennyit tudok. Próbáltam bejutni az egyik magazinhoz is... De elküldtek, eléggé mérgesek voltak. Csak az a gáz, hogy én is újságíró vagyok. Tudnom kéne, hogy hogyan kutassak. De semmi nyomom sincs csak az emlékeim.
Leültem egy karosszékbe és elkezdtem gondolkodni.
Felidéztem az emléket, hogy bármi furcsa is a szemembe tűnt-e. Ruha, beszéd, cselekvés, egy elejtett tárgy. De semmi... Még annál is kevesebb.



Üldögéltem, és egy újabb könyvet kezdtem lapozgatni. Mégis, hogy vártam bármit is? Semmit se tudok... Tenyerembe hajtottam a fejem és idegesen elkezdtem piszkálni a hajamat. De ha már idáig jutottam, nem adhatom fel. Csak van valami? Bármi, egy apró jel. Újra emlékezni kezdtem, lassan végig pörgettem az emlékeket a fejemben és minden apróságot figyeltem.
Egyszer csak megdermedtem. Hát persze! A kereszt, melyre furcsa jelek voltak írva és mind a négy vége elvékonyodik, és a közepén egy kör feküdt. Hátha segít ez. Papírt és ceruzát vettem elő, elkezdtem lerajzolni, már amennyi sikerült, de be kell vallanom egész jól sikerült. nem vagyok egy művész, de sikerült.
Fel is pattantam és már rohantam is a pulthoz. Melynél egy idősebb hölgy ácsorgott kék blúzban. Szemüvegével rám lesett, mikor lefékeztem előtte.
- Elnézést! - hajoltam át. - Nem ismeri ezt fel? - mutattam meg a lapot, melyet elvett és csak méregette egy ideig.
- Bocsásson meg, de nem! - rázta meg a fejét. De mire befejezte - kinn voltam az utcán. Bekopogtam a következő boltba és az azutániba, majd a következőbe. Házakhoz is csengettem, utcán szólítottam le embereket, a kocsmába is benéztem, felrohantam még az iskolába is és ottan is érdeklődtem. Mindenhol csak a nem, nem láttam, nem is ismerem, sose láttam, nem emlékszem, nem ismerős és hasonló válaszok érkeztek. Kezdtem egyre inkább kiborulni, a kedvem is alább hagyott. Végül megálltam a templom előtt és leültem a lépcsőre. Teljesen elfáradtam és kedvem is elszállt. Hol lehet? Miért nem találom? Mi ez? Merültek fel bennem a kérdések, de nem éreztem jobban magamat. Végre, találtam egy nyomot, de így cserben hagyott. 
Kezdett az idő is elszállni, besötétedett, hűvös szellő fújdogált. Muszáj voltam magamon szorosabban fogni a kabátot. Kezdtem éhes lenni, kell egy szállás éjszakára.
Voltatok már így? Mikor minden hátra maradt és egy célt kerestetek? Mikor már tényleg csak a remény világít az alagút végén. A remény, hogy megtalálom. De meg akartam találni. Belevörösödtem, hogy ennyire látni akarom. Olyan furcsa érzés volt...
Végül az este a templomban szálltam meg. Megengedték, hogy maradjak estére, de megígértem, hogy holnap már megyek is tovább. Még vacsorát is kaptam a szerzetestől. Nagyon kedves ember volt, érdeklődött, noha nem nagyon mondtam semmit.
Most a szobámba vagyok és majszolom a maradék kenyeret, ugyan volt pénzem még, de nem akartam elkölteni mindent, spórolni is kell, mi lesz, ha sokáig így bolyongok?
Papírt vettem elő és borítékot. Egy tollat fogtam a kezembe. Írni kezdtem.

"Drága Catherine!"

Bocsáss meg, hogy írok, de még képtelen vagyok elfelejteni téged. Meg valakinek el is kell mesélnem ezt, nem tudom magamban tartani. 

Eddig nem találtam semmit se, vagyis csak jártam városról városra, noha ma felcsillant egy kis remény... Remélem lesz belőle valami, noha eddig senki se mondta, hogy felismerte. Amire emlékeztem, egy kereszt. Le is rajzoltam neked egy lapra. Ezzel próbálkoztam, de még nem volt eredménye. Ki tudja? Talán lesz valami.

Bízom benne, hogy jól vagy. Tudom, fáj ez a levél neked. Nekem is...

Még egyszer bocsáss meg!

Volt vőlegényed: William"

Írtam alá és belebújtattam a borítékba, de nem címeztem fel. Egyszerűen csak belesüllyesztettem a táskámba. Jó volt leírni, de nem fogom elküldeni, azzal csak rosszabb lenne. Bágyadtan dőltem hátra és nyomott el az álom. Úgy aludtam, mint a bunda, majdnem délig. 
Lelkesen nyitottam ki a szemeimet. Most, hogy feltöltődtem energiával, újra reménnyel teli is voltam. Bíztam benne, hogy ma szerencsém lesz, melyre rásegített a verőfényes napsütés. Gyönyörű idő volt, ki is hajoltam, a szél nem nagyon mozgott, csak a nap cirógatta az arcomat. Elmosolyodtam, majd húztam magamra a kabátot és a táskát. Kisétáltam, le az előszobába.
*KOPP,KOPP* Ütögettem meg az ajtót és nyitottam be.

- Jó reggelt! - mondtam, a szerzetes mosolyogva üdvözölt. Őszes haja volt és kedves kék szemei. Fekete köpenyt viselt, kezeit maga előtt tartotta.
- Önnek is Szép napot, Isten legyen magával.
- Szeretnék búcsúzni, de mielőtt elmegyek, szeretnék kérdezni, ha nem gond? - léptem közelebb.
- Persze, fiam. Csak nyugodtan! - jött mellém.
- Nem ismeri ezt a jelet? - adtam oda a papírt. Erősen szuggerálni kezdett, majd elkomorodott a pap. Hümmögött párat, megforgatta, hogy jól látja-e.
- de... Ismerős. - adta vissza. - Miért?
- Mert keresek valakit és ilyen ruhát hordott! Kérem, segítsen! - könyörgően ránéztem. Örültem, hogy végre valaki, de vajon tényleg segít-e. Sejtettem, hogy igen, végül is pap, hátha meghatja Isten. - Kérem! - adtam nagyobb nyomatékot neki.
- Ez egy Rend egyenruhája! - fordult el tőlem. - De erről nem szabad beszélnem.
- Könyörgöm! - térdeltem le. - Szükségem van erre!
- Miért? - vonta fel a szemöldökét.
- Keresek valakit... Aki nagyon fontos nekem! Könyörgöm! - esdekeltem tovább, mindenre hajlandó voltam. 
- Legyen... - sóhajtott fel. - A Fekete Rend egyenruháján található ez a kereszt.
- Köszönöm, köszönöm. - álltam fel és öleltem meg. - Nem tudja, hol található a szállásuk? - próbálkoztam meg, hátha valami lesz.
- Bocsásson meg, de ezt már nem mondhatom el! - távolodott el tőlem.
- Értem, és köszönöm! Remélem, meg tudom hálálni még! - búcsúztunk el egymástól. Én pedig, már mentem is a könyvtárba kutakodni. Meg majd utána kérdezősködni, de ez roppantul feldobta a napomat. Éreztem, hogy szerencsém lesz, csak megsegítettek. Boldogan szaladtam tovább.