Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszik! Visszajelzéseket várok, akár pipa, akár komment, akár feliratkozás!
Mint láthatjátok bővül az oldal is. Főképp menüpontokban, melyeket majd még készítek.
Lettek Blogok-Cserék, ahol az ajánlásaimat láthatjátok kis magyarázattal. Nézzetek be hátha tetszik nektek valamelyik.
Szereplők. Ide fogom kirakni a szereplőket, majd jellemzés is kerül hozzájuk, szépen sorjában.
Online Anime, ahol videókat és a sorozat részeit teszem fel, hogy megtudjátok onlinéban nézni, több feltétel alapján. Aki magyarul, aki angolul stb.
Rólunk, pedig, ahol pár információt látsz. Az is bővülni fog, ahogy lesz időm.
Amúgy, hogy tetszik? Vagy legyen más történet is? Ötletek?
Hogy vagytok? Remélem mindenki jól!
Zene:
Soundcritters - Heroic Opportunities (abszolút ajánlom, nekem nagyon tetszik)
Jó olvasást! :)
Fél napja sétálhattam, mire megérkeztem egy hatalmas katedrális szerűséghez. Közelebb értem és fellestem a hatalmas épületre. Falai szürkén álldogáltak. Bejárata elé lépkedtem. Nagy volt, mint a régi templomok. Ledöbbentett, nem így képzeltem el.
Nekem azt mondták, hogy egy brutál magas torony, de ez egy templom? Mégis miért?
Ajtóhoz léptem és bekopogtam. A hang csak úgy csörrent a levegőben, kirázott a hideg.
- Ki az? - hallottam egy géphangot meg a levegőben. Azonnal felnéztem, de semmit nem láttam. Összevontam csak a szemöldököm.
- Azonosítsd magad! - hallatszott újra, arra kaptam a fejem és egy fekete csapkodó pontot láttam meg.
- Oh... Julia... - kezdtem bele, de nem tudtam befejezni, a szavamba vágtak.
- Állj az őr elé! Ő megvizsgál! - adta az utasítást már mélyebb hangon. Ekkor jöttem rá, hogy ez a csapkodó izé valami hangátadó lehet. Ügyes szerkezet. Bólintottam, majd körbenéztem, hol is lehet az őr.
- Itt vagyok! - dörmögte a falból kikelve egy ember. Tényleg egy szobor volt, csak mozgott...
- Wáh! - sikkantottam egyet.
- Ne mozdulj! - és szemeivel rám tapadt. Minden egyes porcikámat kivizsgálta. Zümmögött, mintha egy gépezet lenne.
- Pentagramma! Pentagramma! - rikoltozta hirtelen. - Egy pentagrammát visel! Takarodj innét!
- Mi? De hisz Cross... - kezdtem bele, de még inkább elkezdett óbégatni és sipítozni.
- Hagyd abba, nem tudom, hogy került rám. De ide hívattak! - kezdtem el ordibálni vele, kikeltem magamból. - Engedj be! Esküszöm, nem állok jót magamért! - fenyegettem meg.
- Mert kiért állsz!? - jött egy hang és földet ért egy vörös hajú srác. Egyik szeme el volt takarva, nyakában vörös sál lebegett. Kezében egy satnya kalapácsot tartott. Kék szemei furán vizslattak.
Ránéztem lenézően. Na, ez mit akar?
- Sajnálom, egy hölgy nem ezt érdemelné! - majd hirtelen a kezében lévő tárgy elkezdett növekedni.
- Mi? - döbbentem le, de addigra már lendült is felém. - Mi a franc ez? - tértem ki az útjából. De újabb támadást indított ellenem. Elkezdtem össze-vissza rohangálni, nehogy elkapjon. Meg amúgy is, ha ez a valami eltalál, az biztos, hogy többet nem kelek fel.
Sóhajtott egyet, majd valami fura szót suttogott. Tűz keletkezett, elindult felém és körbevett. A kalapács rám lendült, de már csak az izzó forróságot éreztem, mely elkezdte nyalogatni a testemet. Becsuktam a kezem, és a tűz elnyelt. Ismertem ezt az érzés, mindazonáltal sose nyelt el még ilyen tűz.
Furcsa volt, belebizseregtem, de régi emlékként villant fel bennem. Cross Mariannal is csináltunk ilyet, csak akkor rendes emberi tűzbe kellett beleállnom, főképp kovácsoknál imádta. Ekkor jöttem rá, hogyha összpontosítok, akkor nem égek meg, de arra nagyon kellett ügyelnem, mára már elsajátítottam ezt a képességet.
- Csak ennyit tudsz? - sziszegtem, mikor eltűnt a tűz és vele együtt a füst is. Ott álltam teljes valómban, igaz a ruhám pár helyen elégett, de nem zavartattam magam miatta. Kezeimről leszedtem az eddig takaró kesztyűket, de így se vette észre a kereszteket. A döbbenet 10 skálájának 12. szintje látszott a fiú arcán. Muszáj volt elvigyorodnom, egyszerűen nevetséges volt.
Egy újabb alak érkezett. Sötét kabátot viselt, kezében egy hosszú kardtok volt látható, arca merev és mogorva volt, sötét szemeivel engem vizslatott. Hosszú haját lófarokba kötötte, de két tincs keretezte az arcát, ezzel is egy élet adva a személyiségének. Arca egyértelműen keleties volt, Japán származásra, vagyis rokonokra tippeltem.
- Yuu! - lelkendezett a vörös hajú.
- Béna! - dobta oda a szót, majd szembeállt velem. - Mi az utolsó szavad? - kérdezte meg pökhendin, ehhez képest a tartása eléggé merev volt. Nem illet össze ez a lezser viselkedés a külsejével.
- Oh. - kerekedett el a szám. - Nem inkább neked kéne kívánnod valamit! - kuncogtam fel. Előrántotta a fegyverét, egy éles szamuráj kard volt.
Oppá, azt hiszem most már aggódhatok. Végig húzta rajta az úját, erős fény ölelte körbe a kardot, majd elhalványult.
- Mugen, első illúzió! - kiáltotta és vágott egyet a levegőbe. - Pokol férgei! - és bogaras szerű lények röppentek elő. Elsápadtam, egyre csak közeledtek, fél másodperc alatt szinkronba léptem és tüzes csóvát lőttem feléje, azonnal el is tűntek. Fellélegeztem, de mire újat pislanthattam volna, már nekem esett. A kard lendült felém, kitértem előle, legalábbis az első vágás elől, de a következőt nem tudtam, így tűzet kreáltam a kezem köré, hátha felfogja, de úgy vágta át, mint lenge virágszálat a metszőolló. Felszisszentem, megsértette az ujjaimat, de nem vágta át, vér csorgott végig.
- A kezed? - hüledezett a vörös hajú. - Te, az egy ártatlanság?
- A fene essen beléd! - Düh kavargott bennem, és a fájdalom kezdett az agyamba jutni, összeszorítottam a kezeimet és még mielőtt válaszolhattak volna, lendültem előre. Mindkét kezemet feléjük szegeztem és összpontosítva, hatalmas energia futott végig a testemen, majd kiszakadt, hatalmas tűztenger bugyogott ki a kezeimből. Az áldozatokat körbe ölelték, de kiugrottak, noha a ruhájuk felperzselődött.
- A fene! - morgolódtam hangosan, és újabb csóvákat küldtem feléjük, végtelen tárat zúdítottam rájuk, alig tudtak kitérni. Na jó, azért kitértek, de voltak mázlista pillanataim, amikor eltalálta őket. A vörös egyre közelebb került, míg egy ügyes ütést indított ellenem. Majdnem eltalált, de az utolsó pillanatban hárítottam, viszont nem tanultam meg a többfelé koncentrálást, így elkaptak, egy kard feszült a mellkasomnak, fejem fölé pedig a kalapács emelkedett.
- Állj! - hangzott egy újabb hang a kis fém műszerből, a levegőben. Megérkeztél Julia! - csendült egy ismerős hang.
- Mester! - hajoltam meg. - Mi a fene ez? Erről nem volt szó? - estem neki.
- Engedjétek be! - kuncogott a hang, majd elengedtek. - Köszönöm. - léptem el a fegyverek elől.
- Cross tanítványa vagy? - jött oda a vörös.
- Igen!
- Királyság, én Lavi vagyok! - mutatkozott be, nagyon lelkes volt.
- Köszönöm a mutatványod. - utaltam a harcra, majd a nyíló ajtó felé sétáltam.
- Ő meg Kanda! - bökött a mögöttünk haladó figurára, mintha nem is hallotta volna az előbbi célzásom.
- Che... - nézett ránk. - Vörös! - bólintott, majd belépett és eltűnt a szemünk elől. Egy nagy csarnokba érkeztünk, lépcsőkre ágazódott el, kivéve ha előre haladt az ember, mert akkor a földszinten sétált tovább.
- Üdvözlünk! - jött mosolyogva egy vigyori pofa. Fehér köpenyt viselt, fekete állig érő haján egy fehér festősapkát hordott. Szemei előtt szemüveg feküdt kezében egy nyuszis poharat szorongatott.
- Komui Lee! - nyújtotta a tenyerét kézfogásra, persze megszorongattam.
- Tanonc! - ismertem fel kapitányom hangját. Felé fordultam, az eltelt év óta semmit sem változott, noha arca kicsit talán beesett volt, az aggódás miatt, vagy egyszerűen a sok pia kezdett megártani. Fejet hajtottam előtte.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire elgyengülsz. - jegyezte meg.
- Ezt pont te mondod öregember. - vágtam vissza. Míg Allen megadta neki a tiszteletet, addig én mindig kötözködtem vele, ki nem állhattam az egóját.
- Julia! - rikkantotta valaki, mire megfordultam egy fehér hajú valaki rontott nekem. Azonnal megismertem Allent, nagyobb lett, de a szememben semmit se változott. Mindazonáltal volt valami más az arcában, főképp a szemében. De boldogan öleltem vissza, örültem, hogy láttam.
- Hát te? - kérdezte meg. - Csak nem belépsz?
- Oh, tényleg? - szúrós szemmel Crossra néztem, akinek arcán egy grimasz csúszott át. Több ember is kezdett megjelenni, egyiket se ismertem, de egy kisebb csoport tömörült körénk. Serényen mutatkoztak be, de képtelen voltam ennyi fajta nevet megjegyezni, így is büszke voltam, hogy a főbbeket nem felejtettem el. Így indultunk útnak a Rendben, azonnal körbemutattak mindent, mindenhez volt valakinek hozzáfűzni valója, habár semmi kedvem nem volt az egésznek, mivel valószínűleg nem emiatt hívattak, de azért mosolyogva hallgattam és figyeltem. Rengeteg termet mutattak, végül a szobámhoz is elértünk, mint később kiderült, több ismerőssel is egy folyosón laktam, de ezt még nem tudtam. Szobám egyszerű volt; egy ágy, egy íróasztal székkel, egy szekrény és egy ablak kapott benne helyet. Ezenkívül semmi más nem volt található benn... De azért becuccoltam, még ha nem is terveztem hosszabb távra maradni, de persze ez a képzelgésem is meghiúsult.
- Ne mozdulj! - és szemeivel rám tapadt. Minden egyes porcikámat kivizsgálta. Zümmögött, mintha egy gépezet lenne.
- Pentagramma! Pentagramma! - rikoltozta hirtelen. - Egy pentagrammát visel! Takarodj innét!
- Mi? De hisz Cross... - kezdtem bele, de még inkább elkezdett óbégatni és sipítozni.
- Hagyd abba, nem tudom, hogy került rám. De ide hívattak! - kezdtem el ordibálni vele, kikeltem magamból. - Engedj be! Esküszöm, nem állok jót magamért! - fenyegettem meg.
- Mert kiért állsz!? - jött egy hang és földet ért egy vörös hajú srác. Egyik szeme el volt takarva, nyakában vörös sál lebegett. Kezében egy satnya kalapácsot tartott. Kék szemei furán vizslattak.
Ránéztem lenézően. Na, ez mit akar?
- Sajnálom, egy hölgy nem ezt érdemelné! - majd hirtelen a kezében lévő tárgy elkezdett növekedni.
- Mi? - döbbentem le, de addigra már lendült is felém. - Mi a franc ez? - tértem ki az útjából. De újabb támadást indított ellenem. Elkezdtem össze-vissza rohangálni, nehogy elkapjon. Meg amúgy is, ha ez a valami eltalál, az biztos, hogy többet nem kelek fel.
Sóhajtott egyet, majd valami fura szót suttogott. Tűz keletkezett, elindult felém és körbevett. A kalapács rám lendült, de már csak az izzó forróságot éreztem, mely elkezdte nyalogatni a testemet. Becsuktam a kezem, és a tűz elnyelt. Ismertem ezt az érzés, mindazonáltal sose nyelt el még ilyen tűz.Furcsa volt, belebizseregtem, de régi emlékként villant fel bennem. Cross Mariannal is csináltunk ilyet, csak akkor rendes emberi tűzbe kellett beleállnom, főképp kovácsoknál imádta. Ekkor jöttem rá, hogyha összpontosítok, akkor nem égek meg, de arra nagyon kellett ügyelnem, mára már elsajátítottam ezt a képességet.
- Csak ennyit tudsz? - sziszegtem, mikor eltűnt a tűz és vele együtt a füst is. Ott álltam teljes valómban, igaz a ruhám pár helyen elégett, de nem zavartattam magam miatta. Kezeimről leszedtem az eddig takaró kesztyűket, de így se vette észre a kereszteket. A döbbenet 10 skálájának 12. szintje látszott a fiú arcán. Muszáj volt elvigyorodnom, egyszerűen nevetséges volt.
Egy újabb alak érkezett. Sötét kabátot viselt, kezében egy hosszú kardtok volt látható, arca merev és mogorva volt, sötét szemeivel engem vizslatott. Hosszú haját lófarokba kötötte, de két tincs keretezte az arcát, ezzel is egy élet adva a személyiségének. Arca egyértelműen keleties volt, Japán származásra, vagyis rokonokra tippeltem.
- Yuu! - lelkendezett a vörös hajú.
- Béna! - dobta oda a szót, majd szembeállt velem. - Mi az utolsó szavad? - kérdezte meg pökhendin, ehhez képest a tartása eléggé merev volt. Nem illet össze ez a lezser viselkedés a külsejével.
- Oh. - kerekedett el a szám. - Nem inkább neked kéne kívánnod valamit! - kuncogtam fel. Előrántotta a fegyverét, egy éles szamuráj kard volt.
Oppá, azt hiszem most már aggódhatok. Végig húzta rajta az úját, erős fény ölelte körbe a kardot, majd elhalványult.
- Mugen, első illúzió! - kiáltotta és vágott egyet a levegőbe. - Pokol férgei! - és bogaras szerű lények röppentek elő. Elsápadtam, egyre csak közeledtek, fél másodperc alatt szinkronba léptem és tüzes csóvát lőttem feléje, azonnal el is tűntek. Fellélegeztem, de mire újat pislanthattam volna, már nekem esett. A kard lendült felém, kitértem előle, legalábbis az első vágás elől, de a következőt nem tudtam, így tűzet kreáltam a kezem köré, hátha felfogja, de úgy vágta át, mint lenge virágszálat a metszőolló. Felszisszentem, megsértette az ujjaimat, de nem vágta át, vér csorgott végig.
- A kezed? - hüledezett a vörös hajú. - Te, az egy ártatlanság?
- A fene essen beléd! - Düh kavargott bennem, és a fájdalom kezdett az agyamba jutni, összeszorítottam a kezeimet és még mielőtt válaszolhattak volna, lendültem előre. Mindkét kezemet feléjük szegeztem és összpontosítva, hatalmas energia futott végig a testemen, majd kiszakadt, hatalmas tűztenger bugyogott ki a kezeimből. Az áldozatokat körbe ölelték, de kiugrottak, noha a ruhájuk felperzselődött.
- A fene! - morgolódtam hangosan, és újabb csóvákat küldtem feléjük, végtelen tárat zúdítottam rájuk, alig tudtak kitérni. Na jó, azért kitértek, de voltak mázlista pillanataim, amikor eltalálta őket. A vörös egyre közelebb került, míg egy ügyes ütést indított ellenem. Majdnem eltalált, de az utolsó pillanatban hárítottam, viszont nem tanultam meg a többfelé koncentrálást, így elkaptak, egy kard feszült a mellkasomnak, fejem fölé pedig a kalapács emelkedett.
- Állj! - hangzott egy újabb hang a kis fém műszerből, a levegőben. Megérkeztél Julia! - csendült egy ismerős hang.
- Mester! - hajoltam meg. - Mi a fene ez? Erről nem volt szó? - estem neki.
- Engedjétek be! - kuncogott a hang, majd elengedtek. - Köszönöm. - léptem el a fegyverek elől.
- Cross tanítványa vagy? - jött oda a vörös.
- Igen!
- Királyság, én Lavi vagyok! - mutatkozott be, nagyon lelkes volt.
- Köszönöm a mutatványod. - utaltam a harcra, majd a nyíló ajtó felé sétáltam.
- Ő meg Kanda! - bökött a mögöttünk haladó figurára, mintha nem is hallotta volna az előbbi célzásom.
- Che... - nézett ránk. - Vörös! - bólintott, majd belépett és eltűnt a szemünk elől. Egy nagy csarnokba érkeztünk, lépcsőkre ágazódott el, kivéve ha előre haladt az ember, mert akkor a földszinten sétált tovább.
- Üdvözlünk! - jött mosolyogva egy vigyori pofa. Fehér köpenyt viselt, fekete állig érő haján egy fehér festősapkát hordott. Szemei előtt szemüveg feküdt kezében egy nyuszis poharat szorongatott.
- Komui Lee! - nyújtotta a tenyerét kézfogásra, persze megszorongattam.
- Tanonc! - ismertem fel kapitányom hangját. Felé fordultam, az eltelt év óta semmit sem változott, noha arca kicsit talán beesett volt, az aggódás miatt, vagy egyszerűen a sok pia kezdett megártani. Fejet hajtottam előtte.- Nem gondoltam volna, hogy ennyire elgyengülsz. - jegyezte meg.
- Ezt pont te mondod öregember. - vágtam vissza. Míg Allen megadta neki a tiszteletet, addig én mindig kötözködtem vele, ki nem állhattam az egóját.
- Julia! - rikkantotta valaki, mire megfordultam egy fehér hajú valaki rontott nekem. Azonnal megismertem Allent, nagyobb lett, de a szememben semmit se változott. Mindazonáltal volt valami más az arcában, főképp a szemében. De boldogan öleltem vissza, örültem, hogy láttam.
- Hát te? - kérdezte meg. - Csak nem belépsz?
- Oh, tényleg? - szúrós szemmel Crossra néztem, akinek arcán egy grimasz csúszott át. Több ember is kezdett megjelenni, egyiket se ismertem, de egy kisebb csoport tömörült körénk. Serényen mutatkoztak be, de képtelen voltam ennyi fajta nevet megjegyezni, így is büszke voltam, hogy a főbbeket nem felejtettem el. Így indultunk útnak a Rendben, azonnal körbemutattak mindent, mindenhez volt valakinek hozzáfűzni valója, habár semmi kedvem nem volt az egésznek, mivel valószínűleg nem emiatt hívattak, de azért mosolyogva hallgattam és figyeltem. Rengeteg termet mutattak, végül a szobámhoz is elértünk, mint később kiderült, több ismerőssel is egy folyosón laktam, de ezt még nem tudtam. Szobám egyszerű volt; egy ágy, egy íróasztal székkel, egy szekrény és egy ablak kapott benne helyet. Ezenkívül semmi más nem volt található benn... De azért becuccoltam, még ha nem is terveztem hosszabb távra maradni, de persze ez a képzelgésem is meghiúsult.
Fuuuuuuh! kiváncsiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii vagyok!
VálaszTörlés