Novella: Elizabeth egy percesben

Hello!

Tudom, ígértem, hogy hozom a folytatásokat, de mikor megláttam, hogy novellából van egy, akkor megesett rajta a szívem, olyan egyedüli...
De hamar hozom azért azoknak is a részeit...
Ettől függetlenül, remélem tetszeni fog ez a rész is!

zene:
Uplifting Music - Aurora

Jó olvasást! :)

Hamar felkeltem aznap. Nem is tudom mitől, de úgy éreztem, hogy ez egy fontos nap lesz. Kinyitottam a zsalukat és a napfény elárasztotta a szobámat.
- Oh, de gyönyörű reggel... - jegyeztem meg.
- Hát igen, főképp, hogy felébresztettél. - jegyezte meg egy álmos hang. Rögvest az irányába fordultam.

- Bocsánat. - néztem a földre, kicsit szégyelltem magamat, hogy nem gondoltam senki másra.
- Nem gond, drágám! - kelt fel az ágyból az én drága férjem, Cashel. Bágyadtan odasétált mellém és nyomot egy "jó reggelt" csókot a számra. Mosolyogva néztem rá, látszott, hogy álmos, de ő is vigyorgott. Barna haját megvilágította a beömlő fény, kedves árnyékot rajzolt az arcára.
- Na, de hol is a reggeli? - tette fel a kérdést.
- Hát... - húztam el a számat.
- Azt ne mond, hogy nincsen? - vicceskedett, majd magához húzott és megcsiklandozott.
- Jajj ne! - nevettem fel és próbáltam kimászni a karjaiból, de egyre inkább magához ölelt, ami amúgy remek érzés volt, sőt, imádtam, hogy ilyen játékos velem.
- Akkor menjünk reggelizni! - borzolt bele a hajamba és mindketten felkaptunk egy hálóköpenyt és papucsot. Úgy caplattunk ki a konyhába. Azonnal odaálltam a pulthoz, hogy összedobjak valamit.


- Hmm... - bújt hozzám Cashel. Karjaival átölelte a hasamat, én pedig könnyedén nekibújtam. - Éhes vagyok! - jegyezte meg, megcsókolva a nyakamat.
- Máris! - fogtam kezembe egy kést, hogy felaprítsam a kenyeret.
- Nem csak úgy... - utalt, én pedig felkuncogtam.
 - Pedig, most reggeli lesz! - jelentettem ki, majd a kezébe nyomtam a tányérokat, hogy terítsen meg. Csóválva a fejét el is ment a feladatára. Nos, hát ilyen az én férjem, akit imádok és soha jobb életet nem is tudhatnék magamnak. Még a középiskolában ismertem meg, de jóval később kerültünk olyan kapcsolatba, most már több mint 3 éve házasok vagyunk és nagyon boldogan élünk, ő most ügyész a bíróságon, én pedig egy kisebb cégnél vagyok tervező, ami játékokat gyárt. Nem egyszerű, de szeretek alkotni.
Ilyen is volt az én reggelem egy szép napon.
- Sietnem kell! - kaptam egy búcsú puszit és már rohant is el Cashel, hogy felszálljon a buszára. Öltönyt viselt, térdig érő kabáttal, fejére most elfelejtette a sapkáját feltenni, de a zöld sálja még lobogott, mikor el nem tűnt a szemem elől.
Én mindig később mentem munkába, hamarosan én is felöltöztem. Egy kék szoknyába és hozzáillő fehér blúzba. Hajamat összekötöttem, így már komolyabb kinézetet képviseltem, még magamra csaptam egy köpenyt és már útnak is indultam. Kiléptem a sokaságba, rengeteg ember nyüzsög ilyenkor már a téren. A cég a város szélén van, így ki kell buszoznom hozzá. Kellemesen álltam meg a megállóban és vártam az érkező járatot.
- Jó reggelt Elizabeth! - jött oda kedves barátosném, mindig együtt utazunk egy ideig, csak ő előbb leszáll.
- Jó reggelt Eva, szép reggelünk van! - jegyeztem meg.
- Nagyon is, jó nap lesz a mai.
Mosolyogva bólogattam és így társalogtunk, csevegtünk egy ideig.
- Hol az a busz? - húztam össze a szememet, mikor a városi harang elütötte a háromnegyed tízet.
- Jó kérdés... Tudod, hogy van, néha hamarabb jön, néha késik.
- Remélem. - vágtam egy grimaszt, álldogáltam tovább. Emberek kezdtek gyűlni a megállóba, de a jármű továbbra se érkezett meg...
Hirtelen nyikorgásra kaptam fel a fejemet, egy autó kanyarodott be nagyon élesen, majd teljes gázzal nekiindult az útnak. Csak néztem, időm se volt reagálni, hogy mi fog történni. De a jármű egyre inkább közeledett felénk, le sem esett, hogy mindjárt elüt. Váratlanul éreztem meg és az utolsó másodperceim lelassultak. Láttam a kocsi fényezésének elrontott hibáit, a kormány mögött ülő fickót, akinek a szemei teljesen elkerekednek a történésektől, vagy a mellette ülő másik férfit, akinek szájában egy cigaretta lógott ki, abból esett le egy darab, összekoszolva a ruháját.
Elsápadtam, tudtam, hogy itt a vég. de olyan hamar történt semmit se éreztem meg, nem fájt. Pedig azt hittem, hogy a halál fájdalmas, de nem. Egyáltalán nem. A csapódást se éreztem, csak valami megkönnyebbülést és aztán minden elhalványult, pár kép pergett le a szemeim előtt, főképp Cashel. Ezt bántam, őt nem akartam elhagyni, sőt senkit se, én még élni akartam, de az egész kifutott a kezemből, a kár a folyó víz a mederből. Még látni akartam egyszer Cashelt, hogy elbúcsúzzak tőle, mi fog történni mikor hazamegy és senki sem lesz otthon. Vagy már előbb megkapja a hírt? Hogy fogja viselni? Biztosan összeomlik, és ezt nem érdemli meg. Jaj mit tettem...

A fájdalom hasított belém, hirtelen látni kezdtem, pedig nem voltak szemeim. Érezni kezdtem, pedig nem volt testem, vagyis volt, de nem én irányítottam, én csak belé voltam láncolva. Erős bilincsek szorították a kezeimet, bokáimat. Bármennyire is erőlködtem, nem tudtam megszabadulni tőlük.

- Drágaságom, végezd el a dolgod! - hallatszott egy mézédes hang. Nem tudom, hogy a fejembe, vagy tényleg hallottam-e.
- Cashel! - kiáltottam fel fájdalmasan, mikor megláttam. - Akumává tettél! -  őrjöngeni kezdtem. Sejtettem, hogy össze fog omlani.. De reméltem, hogy túl teszi magát... Ráztam a láncokat, de csak egyre jobban fájt. Zokogni kezdtem, nem fizikailag, hanem lelkileg.
- Ne! - sikítottam fel, de a tagjaim nem mozdultak, a szerkezet magától mozgott. Rátámadott én pedig a két szememmel nézhettem végig.
- Én csak újra látni akartalak! - kurjantotta nekem. De nem boldogan mint régen. Fájdalommal, szemei könnyel voltak teli. Nyúzott volt, valószínűleg napok óta nem aludt.
- Nem! - kiabáltam, de a test megtámadta és megölte. Végig néztem, ahogy elkerekedik a szeme, a lény pedig megöli. kezeimet vörös vére színezte, de a szerkezet, a bennem lévő éhség élvezte. Sírni kezdtem, fájt az egész, de könnyeim nem jöttek ki. A szívem sírt, megöltem a szeretett személyt, az egyetlent. Mit tettem? Nem! - kiáltottam, ahogy a testébe bújtam, undorodtam magamtól. Egyre inkább csak a fájdalom járt át. Az őrület, amit okoztam. Én nem akartam ezt. Miért kellett meghalnom? Miért lettem akumává? Őrjöngtem, kiabáltam, de senki nem hallottam. Senki, az égvilágon.
- Ügyes lány! - lépett elém a Gróf, és érintett meg. - Eljött a te időd, gyere velem! - indultunk meg együtt, pedig én nem akartam. De kalitkába voltam zárva. Mindent láttam, mindent éreztem, de semmit se én csináltam. Valami belső fenevad felébredt bennem és az kezdte el ölni az embereket. Egyre rosszabb és rosszabb lett, éhes voltam. Gyilkoltam, gyilkoltam és gyilkoltam. Vért akartam látni, noha az igazi énem szilánkokra tört, ahogy egy újabb ember életét vettem el. Menekülni próbáltam, de képtelen voltam. Egyre inkább fogságba estem, egyre inkább undorodtam magamtól és a tetteimtől. Mégis élveztem...
- Nem! - ordítottam magamban, de a kezem anélkül is útjára engedett egy újabb lelket. A vére megszínezte a betont, én pedig fölé hatalmasodva vártam, hogy újra "ehessek".
Újabb emberek jöttek, de mások mint eddig. Nem féltek tőlem, sőt...
Kérlek! Néztem rájuk, nem tudtam, hogy értenek, valószínűleg nem. Nem akartam őket is megölni, de rájuk támadtam. Lövöldöztem meg minden. De nyugvásképp kitértek, aminek szívem mélyén örültem, csak a "fenevadam" nem. Dühös lettem, hogy kijátsszák a mozgásaimat, egyre mérgesebben, össze-vissza támadtam rájuk.
- Adj megváltást e léleknek! - hallatszott egy hang. Valami megrepedt, valami levált rólam. Valami elhagyott... Végre ellazultam, megkönnyebbültem, szabad lettem.
- Köszönöm! - suttogtam zokogva, majd elmentem valahová. Valahová, ahol együtt lehettem végre Cashellel, ahol ugyanúgy kelhettünk fel együtt mint eddig, ahol játékosan megcsiklandozott és mosolyogva elment a munkába sapka nélkül. Valahová el...