Novella: Madarao Shevája

Hello!

Úgy gondoltam, hogy ne csak egy sztori fusson, így indítok rövidebbeket, hosszabbakat egyaránt. Ez az első, mely csak egy egyszeri sztori lesz.

Viszont továbbra is áll, hogy nyugodtan küldhettek be fanfictiont. Vagy arra gondoltam, hogy írhattok egy nevet és egy témát, én pedig írok hozzá!

Bízom benne, hogy tetszeni fog!

Zene:
Uplifting Music - Legends Of Time

Jó olvasást! :)

Újabb kín áramlott végig bennem. Nem is emlékszem, hogy mióta voltam a teremben, feküdtem az asztalon. Csak a kínra emlékszem, mely fullánkjait minden részembe beleszúrta és rángatott vele engemet is. Rázkódtam, ordítottam a fájdalomtól. Hangom betöltötte a teret, elnyomva a berregést, a sok műszert, melyet rám kapcsoltak. Csak a hangom visszhangzott, de én még azt se éreztem, már semmit se. Se hang, se kép. Minden egybefolyt, csak a rémisztő kín, fájdalom. Nem tudom, hogy mióta. Talán napok, talán hónapok vagy rémületemre évek teltek el... Gondolataim, mint az olvadt jég lassan csordogáltak, gyűltek össze, de nem rajzolódott ki semmi. Végül egy kérdés bukkant a felszínre vajon a többiek, hogy vannak, hogy viselik? Tokusa vagy Tewaku, akár Kiredori vagy Gousi? Hogy ők kik? Emlékszem, még velük tengődtem az utcákon. Napról napra éltünk, épphogy nem haltunk meg az éhségbe, vagy a szomjúságban. Borzasztó volt, nem bírtam elviselni, próbáltam, de csak a többiekkel voltam képes. Együtt bátrak, erősek voltunk. De egy nap jött egy férfi és kedvességének engedve eljöttünk. Hálásak voltunk, hogy nem kell az utcán ácsorognunk a hidegbe, végre ágy, étel került elénk. Meg tudtunk fürdeni. Rendkívül sok köszönömöt mondtunk a férfinak. Csakhogy amikor már hozzászoktunk az új életünkhöz és bőségünkhöz, akkor kellett megfizetnünk az árát. Nem is sejtettük, hogy milyen ár is lesz. Csak annyit mondtak, hogy egy program, mellyel a Fekete Rendet fogjuk támogatni és ha annyira fontos az életünk, akkor segítünk nekik. No, persze azonnal igent mondtunk. Be is vittek minket egy terembe, pár hétig csak vizsgálatokra jártunk, semmi se történt. Megnyugodtunk, hogy úgy igazán semmi veszélyes se folyik. Képzelgéseink így haladtak tovább, fel se merült bennünk, hogy bántanának, vagy hasonló. Miért is? Mit tettünk ellenük?



De ez a fantazmagória is elpárolgott, és elszakítottak minket egymástól. Még emlékszem, ahogy tolakodva kivonszolták Tokusát a teremből, mivel rosszul lett, semmit nem mondott utána. Vagy mert nem mert, vagy mert titoktartásra kötelezték... Senki se tudja. Utána mind kezdtünk betévedni a szobába, engem utolsó előttinek vittek be. A kép nem is volt olyan borzalmas. Egy kőlap feküdt a terem közepén fölötte egy kereszt. Nem is féltem tőle, minek is tettem volna. Utasítottak, hogy feküdjek alá és mint jó gyerek meg is tettem. Leszíjazták a karjaim, majd drótokat kapcsoltak rám. Már  önmagában ez is figyelmeztetés volt, de hitemben nem rázkódtam meg, miszerint semmi se fog történni. Amikor az első elektromos hullámot megéreztem, akkor jöttem rá, hogy ez is csak egy tévhit volt... Nem sokra emlékszem, nap napot követett. Mindig bementünk és rákapcsoltak, vagy ha nem, akkor fájdalmat okoztak nekünk. Hamar rá kellett jönnöm, hogy regenerálódni tudok gyorsan, és hogy emiatt vágnak, szúrnak, tesznek ki minket veszély elé. Belegondolva a mai napig is borzalom, rettegés jár át, hogy mi folyt akkor, azokban a szobákban...
Verejték folyt le a homlokomról, újabb képek sorai özönlöttek az agyamba. A szúrások pedig felerősödtek. Nem tudtam már védekezni, csak remegtem és remegtem. Láttam a lelkeket, amiket lenyeltem, kisértettek, a sok vért... Ezeket én tettem.
- Madarao! - hallottam meg valahonnét egy távoli hangot, úgy tűnt, mintha egy függönyön át beszélt volna hozzám.
- Madarao! - szólalt meg közelebbről, hangosabban.
Szemeim felpattantak, a sötétbe meredtem.
- Csak egy álom volt! - érint meg egy kecses női kéz.
felültem, letöröltem vizes homlokomat, nagy levegőt vettem. Tényleg csak egy álom volt. De olyan valósághű...
Sötétséget pásztáztam, rájöttem, hogy saját szobámban, saját ágyamban fekszem és az alak mellettem nem más, mint Sheva.
Hirtelen fény gyulladt ki, csak egy gyertya, de a sötéthez képest eléggé erős volt. Hunyorognom kellett. Sheva egy poharat tartott oda, barna szemeiből kis aggodalom sugárzott, de kezdett megnyugodni. Elvettem a poharat és a hideg vizet nagy kortyokba elkezdtem inni. Ahogy végig áramlott a testemben, úgy szállt rám valami csöndesség, csak Shevát néztem. Szemünk találkozott.
- Újabb rossz álom. - jegyeztem meg kicsit rekedtesen.
- Tudom. - jött közelebb, barna haját hátra simította, hogy ne lógjon a szemébe. Kezeivel megölelt, ujjai könnyen végig futottak mellkasomon. Beleszuszogott a fülembe, megcsiklandozott. Még így is, hogy hálóinget viselt, azt kell, hogy mondjam: Csodaszép! Nem ismerek nála szebb nőt, mióta találkoztunk. Találkozásunk egy évvel ezelőttire tenném, egy városban szálltam meg akkor, betértem egy étterembe és ott futottam össze vele. Elsőre nem láttam benne semmit, de amikor mellém ült és társalogni kezdtünk, azonnal az ujjai köré csavart. Azóta többször visszatértem és barátságunkból valami komolyabb lett, melyet pár hete egy gyűrűvel emeltem magasabb szintre. Igen, megkértem a kezét és rögtön igent is mondott. Noha tudta, hogy életem fontos eleme a Rend, ha már feláldoztam magam érte. Jól tudta és mégis igent mondott, akkor voltam a legboldogabb. De most újra a Rendbe hívatnak és Angliába megyünk, a központba... Kötelességem, hogy menjek és menni is fogok, de legszívesebben Shevát is hoznám magammal.
Még így feküdtünk az ágyban, kezei melegen öleltek, ahogy én is őt. Ezek a pillanatok csak nekünk vannak, csak a miénk. De nemsokára fel kellett kelnünk. Összekészítettem a dolgaimat, egy kis hátitáskában pakoltam magamnak ruhát és ételt, nem lesz nagy szükség rá. Majd felvettem az egyenruhám is. Fekete ruha szívott magába.
- Kész vagy? - nézett be.
Rámosolyogtam. - Igen, kész. 
Bejött, megszorítva a kezemet, kihúzott. - Akkor nyomás! De visszagyere! - kuncogott fel. Válaszul csak egy meleg csókot leheltem az ajkára.
Felsóhajtott, szemeiben valami szomorúságot láttam meg. Megfogtam az arcát. - Visszajövök! - ígértem meg. Szemeink találkoztak, de csak a tükörképem tükröződött vissza. Bólintott, ajkai enyémre tapadtak, egy szenvedélyes búcsúcsók. Felforrósodott a bőröm, de nem engedtem, hogy magával ragadjon. Kötelességem van, teljesítenem kell. Még megöleltem, majd kiléptem a kapun és a mi bázisunk felé indultam. Még nem tudatosult bennem, hogy ez volt a találkozásaink egyik utolsója... Útjaink elválnak egymásétól...