Kicsit Másképp: 2. fejezet

Hello!

Itt a következő is!
Remélem tetszik a történet, visszajelzéseket szívesen várok!

Hogy vagytok? Remélem jól, én kicsit fáradtan a sok suli miatt...

Zene:
Musician - D.Gray-man (14th song)
Abszolút ismerőst hoztam, szerintem még mindig nagyon szép, nekem nagyon tetszik! Nektek?

Jó olvasást! :)

- Azt hiszem itt az ideje, hogy meglátogassuk Hevlaskát! - jelentette ki Komui, mikor visszafelé tartottunk az irodájába. Cross már útközben eltűnt, de Allen és Lavi örömmel mutatták meg a Rendet, nagyon segítőkészek voltak. Meg így néha tudtam Allennel szót váltani is.
- Kit? - húztam össze a szememet.
- Oh, semmi, semmi. - mosolygott Komui. De inkább rossz érzés fogott el, túl bájosan feszítette a száját. - Na, menjünk! - húzott magával. Folyosókon haladtunk át, míg egy tágas térre nem értünk. Középen egy fura lény ágaskodott ki. Ilyet nem is láttam még, azonnal földbegyökerezett a lábam.
- Mi ez? - szörnyülködtem. Egy fehér áttetsző valamit láttam. Szemei a hajával voltak letakarva és azt használta kezeknek is. Hasán pikkelyszerű valamik feküdtek és az egész teste fénylett valamitől, pedig nem is világította meg semmi sem.
- Ő Hevlaska, egy ördögűző. - magyarázta meg Lavi.
- Aha... - nyögtem ki.
- És az innocencéket őrzi, attól is világít. - válaszolt a fel nem tett kérdésemre. Elkezdtek noszogatni, úgyhogy elé sétáltam nagyon, de nagyon lassan. Egy korlát "őrizte", vagyis vette körbe, úgyhogy rögtön megszorítottam, hogy legalább valami valószerűt fogjak. A többiek nyugodtan nézték.
- Hevlaska! - üdvözölte Komui mosolyogva. - Új tagunk van!
- Örvendek néktek! - hangja rémisztően fátyolos volt, megborzongtam tőle. - Gyere! - nyújtotta felém csápjait.



- Áh, nem! Azt hiszem nem szükséges! - hátráltam meg, verejtékcsepp csorgott végig a homlokomon. Idegessé és feszültté váltam az idegentől.
- Nem kell félned! - mondta könnyedén.
- Én nem is...- dadogtam, Majd Allen megszorította a vállamat, rá lestem, biztatva bólintott, így előre léptem. Engedtem, hogy a karjai megragadjanak. Furcsa volt abszolút, valami hideg, áttetsző, de még is érezhető valami szorított, nem tudtam volna megmondani a halmazát.
- Nyugodj meg! - tekert körbe, majd karjaimat előre vonta.
- Iker innocence. - jegyezte meg.
- Igen, Hevi! - ráncolta a homlokát Komui. - Ilyennel nem találkoztunk, de annyi biztos, hogy parazita típus.
- Igen! - helyeselt, majd elkezdett közelebb hajolni. Fény támadt köztünk, be kellett hunynom a szemem, ha nem akartam, hogy a retinám kiégjen.
- 12% ... 34% ... 48% - kezdte sorolni. - 74%... 82%... 94%.... 102% - lépte át a százast kört.
Hirtelen morajlás hangzott fel. - Mi ez?
- 100%-t túl lépte... - sustorogták egymás között. És a szám egyre csak emelkedett. El akartam szakadni, próbáltam, de mintha megkötöztek volna. Kinyitottam a szemeimet, a fény szinte megvakított.
- Ne. - nyögtem fel. - Hagyj! - feszítettem meg az izmaimat és aktiváltam a fegyverem. Tűz ütött ki a kezeimből, a hő megcsapott. De tudtam, hogy semmiképp se árthat.
- Ne! - kiabálta Hevlaska, de nem ért semmit. Azt akartam, hogy engedjen el, de még inkább körbecsavart, a kezeimet teljesen, a tűz kezdett alábbhagyni, mintha egy erő visszaszorítana. Felkiáltottam, majd még erősebb csaptak fel a lángok. - Engedj! - kiáltottam. A többiek pedig a földről vizslattak.
- Ne ellenállj! - kiabálták nekem, de nem akartam, nem. Semmiképp se győzhet le egy ilyen ismeretlen láthatatlan erő.
- Lazíts!
A lény még inkább körbeszőtt, teljesen rám telepedett, körbefogta a gondolataimat. És egyre inkább nyomta le, lassultak az érzékeim. Levegővételeim felgyorsultak, vérem csak úgy lüktetett. Koncentráltam, de egyre lüktetett a kezem és az erőm kezdett elszállni. Váratlanul lett vége mindennek. Kezem lógott a testem mellett, a vágása, amit szereztem újra felrepedt és elkezdett a vérem folydogálni.
- Minden rendben! - a hangja még most is borzongatott, viszont továbbra se engedett el. Dehogy engedett...
Lenéztem, a többiek meghökkenve figyeltek minket. Arcukon furcsa érzelmek suhantak át, főképp Lavién. Elgondolkodtató képet vágott, ráncolta a homlokát. Ez mit jelent?
- Mennyi? - kérdezte Komui.
- Meglepő... - hangja csöndessé vált, elkezdett lazítani szorításán. - Nagyon magas volt az előbb, de most csak 64%.
Na, ezt még inkább mindenki furcsállta. Az előbb 100 fölött voltam, most meg csak 64. Mitől van?
- Mit jelent ez? - kérdeztem meg, mikor már földet értem.
- A szinkronizációd mértékét, minél alacsonyabb annál nehezebb fegyverré alakítani az innocencét. - tudósított Komui. - Nálad érdekes módon magas és egy átlagos mértéket is fölvett. Azt gondolnám összefügg az iker innocenceddel... De nem valószínű. - fogta meg a vérző karom és zsebéből kihúzott gyolccsal körbetekerte.
- Köszönöm. - motyogtam. - És a parazita típus?
- Több féle típus van, a parazíta típus, aki a saját testét alakítja át fegyverré. Viszont a test nagy valószínűséggel képtelen lenne élni az innocence nékül. A ti típusotok a valódi ördögűzők, akik már születésük óta erre a sorsra vannak ítélve. Aki egy tárgyat alakít át, annak sokkal egyszerűbb, nem kell függnie az innocencétől. Élhet nélküle, de ti nem.
- Érthető. - válaszoltam.
- Még valami Hevlaska, esetleg jóslat? - fordult még a lény felé Komui.
- Nem, bizonytalan ahhoz... - vetett véget a beszélgetésnek.
Rossz érzést keltett bennem, hogy ennyire kérdéses vagyok, semmit nem tudnak rólam igazán. Valahol jónak tűnt, de valahol még én is bizonytalan lettem saját magam szemében.
- Nos, mára ennyi. - mosolygott feszengve Komui. - Azt hiszem nem fog történni semmi fontos. - köszönt el és mindenki elindult a saját maga útján. Úgy éreztem, hogy semmi keresni valóm a többiek közt, így is rosszallóan néztek rám, de most már végképp. Felslattyogtam a szobámba és ledőltem az ágyra, egy ideig lestem a plafont és pihentem. Kiürítettem az agyamat, nem akartam gondolkodni, nem érdekelt semmi. Csak a pihenés. Így feküdtem egy ideig.
*Kopp,Kopp* - ütögette az ajtóm valaki.
- Szabad! - kiáltottam. Az ajtó már nyílt is. Allen kukkantott be, tekintetével meg is talált.
- Gyere, bemutatlak a többieknek! - invitált. Rálestem, olyan más volt. Idősebb lett, már nem az a kis gyere aki volt. Haja hosszabb, szemében tapasztaltság látszott, a heg is mélyült egy keveset és az egyenruha is idősebbé tette. Sokkal markánsabbá vált már, kékes szürke szemei fényesen csillogtak.
- Baj van? - kérdezte meg.
- Nem. - tápászkodtam fel. - Csak én nem tartozom ide.
- Akkor itt az ideje. - karolt belém és már vonszolt is ki a szobából. Jó pár folyosót, emeletet áttrappoltunk, mire egy nagyobb terembe értünk. Finom ételszag csapta meg az orromat. Ez volt az ebédlő. Beálltunk a sorba, Allen nagy mennyiségű ételt kér.
- Te kislány, mit szeretnél? - szólt hozzám egy rózsaszín hajú férfi.
- Öhmm.. Lehetne... - kezdtem bele és én is elkezdtem sorolni az ételeket.
- Hogyne, Jerry mindent elkészít! - örvendezett. - De edd is meg! - kacsintott, majd leültem Allen mellé az asztalhoz. Ült már ott egy sötét, rövid hajú lány, meg hozzá hasonló, plusz Lavi.
- Ő Miranda. - mutatott Allen a hosszabb hajúra.
- Ő pedig Lenalee.