Látnom kell: Prológus

Hello!

Na megnyitja kapuit egy újabb sztori, kicsit hosszabb lesz, de nem annyira, mint a Kicsit Másképp
Bízom benne, hogy tetszeni fog! :)

A menüpontokat ajánlom, mert lettek újak. Most már lehet Online olvasni és megnézni a DGM mangát. Rólunk is több információt ismerhetsz meg és a szereplők leírása is készülődik már, remélhetőleg mindegyik bővül szépen lassan :)

Jó olvasást! :)

*Bumm* Dörrent egyet az ajtó, összeszorult szívvel lestem arra. Egy nagy köpcös alak indult meg felém, bajszát megpödörve, mereven nézett le rám. Őszes haja már hulló félben tarkította a fejét. Mellényt viselt inggel, kezében egy nagy adag papírt tartott.
- Mégis mi ez, Mr. Chacely? - fröcsögött felém és a papírkupacot leejtette az asztalomra. - Önnek ez a cikk? Mégis mi ez? Milyen legenda? - kérdések csak úgy zúdultak, persze sejtettem előre, de akkor se tudtam mit kezdeni, muszáj volt leírnom.
- Elnézést, Uram! - próbáltam szabadkozni.
- Nem fogjuk leadni! Írjon holnapra újat! - parancsolta, majd füstölögve elvonult. Tényleg szinte már látványosan füstölgött, remélem egyszer lángra is gyullad.
Ezzel a szájízzel távozta ma az irodából, utam hazafelé nem volt hosszú. Vagyis nem lett volna hosszú, hisz egy kődobásnyira lakom. De megremegett a föld.
Megdermedve néztem körbe, hiszen itt sose remegett a föld. Mégis mi ez? De nem hagyta abba, egyre inkább remegett, a körülöttem lévő emberek is sustorogni kezdtek és egyre inkább siettek biztonságos helyre. Én meg, az idióta, csak álltam az utca közepén.
*BUMM* Robbant egy ház mellettem és azonnal a földre feküdtem. Darabok zúdultak le, és ömlött ki a füst. Sikítás töltötte be a teret, fölpillantottam, de csak egy árnyat láttam, majd élesen villódzottak a fények. Újabb robbanások következtek.



- Istenem! - kezdtem el imádkozni valami felsőbb hatalomnak. - Mi ez? - próbáltam összeszedni magamat, és lábaimat mozgatva kezdtem felállni, amint talpon voltam, egy ház irányába kezdtem futni.
*Bumm* Valami szétrobbant és nekem esett. Mindén szusz távozott a tüdőmből és újra a földre kerültem, nagyot zökkenve érkeztem hasra. Kezeimet magam elé rántottam, de így is fájdalmasat estem. Nyöszörögni kezdtem és próbáltam a hátamról ledobni a terhet, ami nekem ütközött. Oldalra fordulva vettem észre, hogy mi is az. Egy hosszú sötétzöld hajú lány feküdt mellettem. Fekete-fehér egyenruhát viselt, rövid szoknyája gyűrötten feküdt a lábán és zöldes fehér fénnyel körülölelt bokái lassan halványodni kezdett. Tudtam, hogy nem "normális ember", de mikor minden furcsaság eltűnt, teljesen olyan volt. Babonázva néztem rá, arcán pár vékony seb látszott, de ezen kívül makulátlan volt. Pár pillanat múlva kinyitotta fényes szemeit, kérdőn nézett rám, majd elmosolyodott.
- Bocsánat! - bökte ki. 
- Én... Én sajnálom. - kezdtem bele.
- Ugyan, semmi. Én nem intéztem el. - kecmergett lábra, noha segíteni akartam, de úgy tűnt, hogy talpra tud állni. Intett egyet és visszarohant a füstbe, én pedig csak bámultam utána.
- Ki volt ez? - kérdeztem meg magamtól és elindultam én is a füstbe.

Újabb robbanások, összedőlt házak, fények szaladtak ide-oda. Árnyékok futottak oda-vissza. Mint egy macska-egér játék, ahol nem tudják egymást elkapni, mert mindketten menekülnek és támadnak egyszerre.
Óvatosan lépkedtem befelé, akkor tudatosult, hogy amit csinálok, alapvetőleg baromság, itt meg is halhatok. De nem érdekelt, csak a lány mosolyát láttam magam előtt. Kőhalmazokat kerülgettem, és kezeimmel védtem az arcomat. Egy térre értem ki, ahol középen valami emberszerű állt, de iszonyatos volt. Kezei lőfegyverek voltak, furcsán kacagott és egy kettes számot lehetett leolvasni mellkasáról, tekintete tele volt őrülettel.
- Hihihi. - kacarászott magas gépszerű hangján. - Sose győztök le!
Hatalmas fény támadt, mindent beborított, szemeimmel hunyorítanom kellett. Vajon mi történhetett? A kép tisztulni kezdett, de a szörnyeteg még mindig állt. Hogyhogy nem pusztul el? Még több támadás érte, de nem akart meghalni...
- Mi ez? - teljesen döbbenve néztem az egész jelenetet. - Mégis mi ez? - szemeim egyre inkább elkerekedtek, csoda, hogy nem csordultak ki a helyükről.
- Vigyázz! - hallatszott egy hang, de későn.
*Bumm* Telibe talált valami, a látásom elhomályosult és eszméletemet vesztettem.

Erős fény szinte égette a retinámat, idő kellett, hogy hozzászokjak. Pislogtam párat és a fehér szobától rá kellett jönnöm, hogy a kórházban vagyok. Lassan felkönyököltem, fejemhez kaptam mivel eléggé fájt, szúrt. Egy kötésbe ütközött a kezem.
- Remek! - motyogtam magamnak és próbáltam felidézni, hogy mi is történt velem. Emlékeztem a földrengésre, meg a lányra. A hosszú hajú, kedves mosolyú lányra... Nagyot sóhajtottam, majd kutatni kezdtem tovább, még megtaláltam az utolsó emléket, egy hangot, aki figyelmeztet, onnantól kezdve se kép, se hang. Elsötétült a világ.
- Drágám! - rontott be a nyitott ajtón, az én Catharinem. Azaz a menyasszonyom, úgy egy hónapja jegyeztem el. Boldog voltam vele.
Zaklatott tekintetével elkezdett vizsgálni, szőke hajába idegesen beletúrt.
- Annyira aggódtam érted! - kezdett bele, majd megszorította a karomat. Kék szemei tetőtől talpig átvizsgáltak.
- Jól vagyok! - mosolyogtam rá. Próbáltam nyugtatni, de képtelen voltam rá.
- Azt hittem meghalsz. - kezdte, szemei megteltek könnyel. - Annyira féltem. - bújt hozzám. És most először éreztem azt, hogy ez a nő... Ez a nő bármennyire is nagyszerű, már nem tudja kielégíteni azt a látványt, amit megkaptam az eszméletvesztés előtt...