Kicsit Másképp: 4. fejezet

Hello!

Hoztam egy új részt, ha már megígértem pár embernek.
Bízom benne, hogy tetszik!

Véleményeket szívesen várok!
Sőt remek lenne.
Ajánlások - Hátha valakinek más is megtetszik.
Szereplők - Egyre bővül, szeretném minél nagyobbá tenni, ha vannak dolgok, amiket kihagytam, akkor szóljatok.
Manga - Elkezdtem feltenni. (Mega program)
Anime - Ezt is próbálom bővíteni, remélem jók a linkek.
és stb. menüpontok...

Zene:
Mark Petrie - We Be Defenders

Jó olvasást! :)

Nyakamat mozgatva keltem fel. Sajgott mindenem a tegnapi harc miatt. Rá kellett jönnöm,  hogy én a többiekhez képest nulla vagyok. Sőt annál is kevesebb, sokkal, de sokkal több erejük van mint nekem. Úgyhogy eldöntöttem, hogy elkezdek fejlődni, ennek útja az lett, hogy napi szinten kezdtem edzeni. Reggeli futás, erősítő feladatok, majd egy partner, aki halálra ver. Még a leggyengébbel is csak döntő csatát tudtam vívni.
Kifulladásig gyakoroltam naponta, délután pedig ha időm engedte, akkor vagy pár ördögűzővel voltam, vagy a könyvtárban kuksoltam és olvastam. Nem csak fizikailag akartam fejlődni, hanem agyilag is. Tanulni könnyebb volt, tudtam nyelni a tudást.
Viszont a mai napig nem értem, hogy minek hivatott be a Mester, ha nem akart tőlem semmit. És, hogy őszinte legyek, nekem annyira nem tetszett ez a rendi élet, sőt néha a hócipőm tele volt.
A mai napos is így indult, pont megfürödtem, teljesen ki-voltam már a fáradtságtól. De azért az ablakom párkányára ültem kezemben egy könyvvel. Még láttam, ahogy kimegy valaki az udvarra, de nem is figyeltem oda. Kinyitottam a megjelölt oldalnál és már majdnem belemélyedtem a betűk egymás utáni soraiba...
*KOPP, KOPP* Ütögette valaki az ajtómat.

- Gyere! - morogtam, nem repestem, hogy megzavartak.
Egy fehér köpenyes ifjonc lépett be. Hatalmas nagy szemüveglencséi eltakarták a szemét. Barna haját egy fejhallgató fogta hátra, nehogy a szemébe lógott.
- Mi az? - tettem fel a kérdést.
- Öhmm... Elnézést, csak hívatják Önt!
 - Mégis ki? - szaladt fel a szemöldököm. Mostanság sokszor beszélgetek Komuival, meg további vezetőkkel. De hívatni még senki se hívatott.



- Cross tábornok! - mondta ki a nevet, amire már régóta vágytam.
Elmosolyodtam. - Oh, remek! - csaptam össze a könyvet és fáradtan felálltam. Együtt mentünk ki és caplattunk végig az üres folyosókon.
- Amúgy ki vagy? - kérdeztem meg. - Bocsánat ha már találkoztunk, de a nevek megjegyzésében sose voltam erős.
- Johnny Gill. - mosolygott rá.
- Örvendek! - kuncogtam fel. - Hallottam már rólad az ördögűzőktől!
- Megtiszteltetés, én is rólad. Eléggé sokszor felmerül a neved mostanság. - beszélgettünk tovább. Nagyon rendes srác volt. Kellemesen lehetett vele társalogni, meg volt egy kis humorérzéke, és nem az a zakkant tudós fajta volt.
- Itt is vagyunk! - mutatott egy nagy fekete ajtóra. Rátettem a kilincsre a kezemet és benyitottam.
- Végre! - jegyezte meg egy ismerős hang. Egyet grimaszolva fordultam a Mesterem irányába, aki egy kanapén üldögélve iszogatott. Mi mást csinált volna, de most kivételesen nem volt nő is mellette. A szobában csak mi ketten voltunk. Rögtön a pompán megakadt a szemem. Szép mintázatú sötétzöld tapéta borította a falakat, néhol egy egy kép megtörte, a mintákat. A földön vastag szőnyeg feküdt, a szoba több részén is virág álldogált. Az asztalon pohár, mellette üveg és pár papírlap feküdt. Az ablak szürkés függönyökkel félig el volt húzva. Szembe velem egy órát láttam meg, mely hangosan kattogott. Kitt, Katt, Kitt, Katt... Teltek a másodpercek a csöndben.

- Köszönöm, hogy végre hívattál! - hajoltam meg. - Nem éppen a kedvenc helyem a rend!
- Sejtettem! - nevetett fel és intett, hogy jöjjek közelebb, ami számomra azt jelentette, hogy le is ültem a kanapéra. Bár ne tettem volna... Hatalmas rúgással kiebrudaltak és a padlón találtam magam.
- Aúú! A francba! - fogtam a karjaimat, amire estem. -Ezt mégis miért?
- Ki mondta, hogy ideülhetsz? Még ha nő is vagy, csak a tanoncom. 
- Jó, hogy mondod! - sziszegtem. - Azt hittem, már befejeztük az oktatásom...
- Dehogy, semmit se tudsz. Olyan gyenge vagy, mint egy virág! - legyintett egyet.
- Mert, ha mondjuk tanítottál volna, nem pedig leléptél volna, akkor nem így állnék! - emeltem fel a hangomat és beszéltem vissza. Nem tartottam igazságosnak az egész helyzetet.
- Okkal tettem!
- Jah, és most meg ugyanolyan okkal hívattál be! Hogy pusztulnál meg! - mérgelődtem.
- És leülök! - jelentettem ki és elfoglaltam az előző helyemet. De most Cross nem mozdult meg, hogy leszedjen a szófáról. Nagyot sóhajtva dőltem hátra. - Minden zokszó nélkül elmentél. - jegyeztem meg, hogy kicsit érezze rosszul magát. - Most pedig váratlanul kapok egy levelet!
- Igen. - hallottam meg a hangját. Nem tudtam, hogy most tényleg rosszul érzi magát vagy csak szimplán ilyen nyugodt. - De muszáj veled beszélnem!
- Hallgatlak! - fontam karba a kezeimet.
- Az ok, hogy hívattalak, nem mást, hogy szeretnék kérni tőled valamit!
- Csak nem! - vigyorodtam el kajánul. Na, erre már kaptam egy kis taslit. - Bocs! - szűrtem ki a fogaim közül.
- Azt szeretném, ha vigyáznál Allenre.
- Miért? - vontam össze a szemöldökömet.
- Mert, most az élete meg fog változni. Még nem tudja, de ő egy fontos személy. Benne lakozik egy másik lélek. És már önmagában, hogy ilyen az innocencéje, arra kell, hogy következtessen, hogy fontos ő még az egész világ életében.
- Lélek? - maradt meg az agyamban eme apró szó.
- Igen, benne lakozik egy Noé. - jelentette ki Cross. Teljesen elsápadtam, azóta már tudtam, hogy mik a Noék, noha soha az életben nem találkoztam még velük. Ők a Gróf vezetésével meg akarják szerezni a világhatalmat. Ők az ellenségeink... Kb. ennyi.
- Erre miért engem kérsz? 
- Mert ismered, meg egyéb más okból is.
Bólintottam, noha az okokra kíváncsi lettem volna.
- Kérlek! - mondta ki. - Vigyázz rá! Tartsd szemmel és védd meg!
Elkerekedtek a szemeim. Sose láttam még, hogy a Mesterem kért volna valamit, főképp így. Nagyon fontos lehetett neki Allen. És ez zavart, engem régebb óta ismert, de Allen fontosabb volt neki. Miért zavar ez ennyire?
- Gondolkodnom kell még ezen.
- Köszönöm.
- Oh, mond ki még egyszer! - nevettem fel.
Újabb taslit éreztem meg a fejemen. Noha csak vicces akartam lenni, de most nem volt itt az ideje a poénkodásnak, komoly dologról volt szó. Nagyot sóhajtva meredtem magam elé. Többet nem szólaltunk meg, mindketten  a saját gondolatainkba merültünk. Nagy kérés, és nehéz lesz teljesítenem...
 - Ezen muszáj gondolkodnom. -álltam fel és hagytam el a termet. Nagy feladatot éreztem meg a vállaimon, de tudtam, hogy meg kell tennem. Valahol szívem mélyén segíteni is akartam a tábornoknak, de nem így képzeltem el az egészet. Ekkor esett le igazán, hogy ez azt jelenti, hogy a Rendhez lettem kötve.
- De még nem mondtam igent... - morogtam magamba. 
A nap további része eseménytelenül telt. Olvastam, meg gondolkodtam, de elnyomott az álom az ablaknál.
*Bumm* Hallottam meg egy dörrenést. Azonnal felébredtem rá. Sajnos itt nem alszok olyan jól, pedig sose aludtam rosszul, de valahogy itt nyugtalan volt az álmom. Megdörzsölve a szemeimet, azonnal felálltam és kimentem a folyosóra, hogy megnézzem mi volt a zaj forrása. Senki sem mozgott, így lesétáltam, ahonnét úgy éreztem, hogy történhetett. Folyosókon haladtam végig, míg léptek zaja meg nem törte. Ráláttam egy másik kis útra, ahonnét pár ember szaladt végig, azonnal követni kezdtem őket. Nyomukba futva rohantunk, és rohantunk. Egy nagy ajtóhoz értünk, pont ahhoz, ahol Crossal beszélgettem, egyik ajtó félig nyitva volt. Belestem, Allen állt a szoba közepén, az ablaknál pedig ki volt törve az üveg, vér borított mindent és Mesterem pisztolyát vettem észre.

- Mi a... - lábadt könnybe a szemem. - Mit tettél? szöktek ki a könnyeim. Azonnal odarohantam, belelépdeltem a vérbe, majdnem hozzáértem a fegyverhez.
- Ne mozdulj! - jött egy hang, mi pedig az ajtóban lévő férfihez fordultunk. Magas volt, kis Hitler bajusszal és hátranyalt sötét hajjal, szemei akár a penge úgy metszették a levegőt. Élesen figyelt mindkettőnket.
- Mr. Leverrier! - üdvözölte Allen.
- Hol van? - bukott ki belőlem. - Hol a Mester? - kezdtem el üvöltözni. Még én se gondoltam volna, hogy megélem ezt. Arra se gondoltam, hogy ennyire kiborulok. Miért halt meg? Miért itt? Mi a fene folyik itt? Agyamban kérdések ezrei pörögtek. - Nem! - estem össze. Ezt nem akartam elhinni, pedig nem kéne ennyire kiborulnom. Most már értettem, hogy miért engem kért, mivel ő nem tudja már megvédeni. Tudta, hogy meg fog halni, vagy épp ő ölte meg magát? Merült fel bennem a kérdés... Ekkor döntöttem el, hogy megvédem Allent, teljesíteni fogom a kérést!